Mint ha ma lett volna, ahogy Obama és csapata végigvitte a kampányt, esélytelen jelöltből győztes lett, ahogy meglepetésszerűen Clinton elé került, majd izzadságos háborút folytatott vele a végsőkig, aztán McCain elleni fordulatos kampányban végül kényelmes többséggel nyert. Pedig ma már a South Carolina-i győzelme is két éves. Olyan sok idő telt el, hogy David Plouffe kampányfőnök, egyébként igen érdekes könyve is megjelent hónapokkal ezelőtt. Obama túl van elnöksége első évén. Jelen írás arra irányuló kísérlet, hogy az eredményeket és azok megítélését elemezze részletesen.

Bár teljes képet egy elnök tevékenységéről csak 4 vagy 8 év után kaphatunk, szinte mindenki értékel. Igazán kemény kritika ugyan ritka, kivéve persze a legádázabb politikai ellenfeleket, az elemzésekben mindenhol ott van valahol a kisebb-nagyobb csalódás. Ahogy egy párkapcsolatban: az esküvő és a mézes hetek elmúltak, és itt van a szürke hétköznapok taposómalma, ami már nem is tűnik annyira vonzónak. Az Elnök hivatalos fotósa készített egy összeállítást az első évről. Ezt igyekezet vidámmá tenni, láthatjuk, ahogy Rahm és Obama hógolyó csatát vív, az Elnök személyesen pakolja át a díványt a szobájában, futkározik a kutyával, horgászik, DeNiro-val és Springsteen-el csacsog, vidáman táncol egy bálon feleségével, vagy éppen gyanútlanul ül, mielőtt lánya megijesztené. De az arcokon egyre több a ráncolt homlok, és a gondterhelt pillantás.

Sokan felületes módon csak Obama fő kampányüzeneteire emlékeznek, és ez alapján ítélkeznek. Szerintük a várt „Change” nem jött el. Pedig mélyebben vizsgálva a programot és az ígéreteket árnyaltabb képet kapunk. Nyilvánvaló, hogy Obama a kampányban rájátszott azok szavazataira is, akiknek néhány szlogen is elég, hogy döntsenek, így most a saját maga által főzött kissé savanykásra sikerült levest kell kortyolgatnia. Amikor már nyert, finoman próbálta csökkenteni a várakozásokat, nem sok sikerrel.

Ha részletesen megnézzük, hogy mik voltak Obama tervei és abból mi valósult meg, sokkal érdekesebb összképre bukkanhatunk. Nem arról van szó, hogy Obama nem csinált igazán semmit, éppen ellenkezőleg: túl sok mindent csinál, sokat markol, és eddig (egyelőre) keveset fog.

Gazdaság

A legfontosabb terület, a kampány domináns témaköre a gazdaság, itt volt a legtöbb és legfontosabb teendője Obama-nak. Beiktatása után villámgyorsan összeállított American Recovery and Reinvestment Act összesen 787 milliárd dollár értékű adókedvezmények és támogatások összességeként. Mindezidáig 272 milliárd dollárt költöttek el rá. Ez nagy összegnek tűnik, de valójában nem olyan nagy a gazdaság teljes méretéhez képest, vagy akár a pénzügyi mentőcsomag összegéhez hasonlítva.

Az eredmények enyhén javulóak, de nem meggyőzőek. A gazdaság és a fogyasztás tavasz óta enyhén javuló számokat mutat, a munkanélküliség azonban romlott, és sokkal tovább, mint azt Obama és tanácsadói gondolták. Feltűnést okozott az alelnök, Joe Biden nyári kijelentése, amelyben elismerte, hogy nem számítottak ennyire rossz helyzetre, még a beiktatást követően sem. A munkanélküliségi ráta jelenleg is 10%-on van, és bár úgy tűnik, hogy a növekedés lelassult, majd megállt októberre, látványos javulásra kevés az esély. Mint szinte minden esetben, most is igazolódni látszik az a makrogazdasági törvényszerűség, hogy a munkanélküliség jelentős mértékben lemaradó, követő indikátor, a vállalatok csak lassan és óvatosan vesznek vissza embereket egy-egy rossz időszak után. Még ha gőzerővel be is indul a gazdaság (amiben sokan kételkednek), akkor is csak lassú csökkenésre lehet számítani, és Obama örülhet, ha első (?) terminusa végére 8% közelébe esik vissza a munkanélküliségi ráta.

Ráadásul a gazdaság élénkítésének ára a költségvetési hiány és az államadósság növekedése. Akárhogy is nézzük Obama Elnöksége erős balra tolódás a világ legnagyobb gazdaságában, ami emelkedő adókat, növekvő költségvetést, és emelkedő jóléti kiadásokat jelent. A finanszírozás csak részben valósulhat meg – legalábbis eleinte – a vagyonosabb rétegeket jobban sújtó adókból, amely egyébként Obama programjának markáns része. Az első költségvetés tervezésekor a 10 éves prognózisok alapján 1-2 évnyi magas költségvetési hiány után óvatos megszorításokkal, a 10. év végére nagyjából 80%-os GDP arányos államadóssággal számoltak. Ez nem sokkal magasabb, mint a válság előtti szint, és ha azt nézzük, hogy időközben a gazdaság sokat nő, illetve az emberek nagyrészt megszabadultak nyomasztó adósságterheiktől, eközben a kamatlábak alacsonyan maradtak, kifejezetten jó eredmény lenne, és ebből 8 (?) évet az Obama kabinet tevékenységének is köszönhetne a gazdaság. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, minden évben nehéz, és nem feltétlenül népszerű lépéseket kell majd megtennie az Elnöknek.

Jó kompromisszum született az autógyárak területén. Detroit, tehát gyakorlatilag az amerikai autógyártás már évek óta a haláltusáját vívja Japán és Németország ellen. A válság megadta volna a kegyelemdöfést, ezzel áttételesen több millió embernek adó iparág nagy része tűnt volna el a süllyesztőben. Az Obama-vezetés kisegítette a három nagy autógyárat, kérte az amerikaiakat, hogy vásároljanak hazai gyártású autókat, garantálta az alkatrész ellátást, de mindezt azzal a feltétellel, hogy az autóipar átszervezi, karcsúsítja magát a nyereséges működés érdekében, illetve lezárja a tárgyalásokat egy-egy másik vállalat általi átvételről. Ezzel az évtizedek óta jószerével versenyképtelen ágazat ügye nincs véglegesen megoldva, de most már rá van kényszerítve, hogy életképessé tegye magát, és mindez nem fog milliók állásába kerülni. A látszat ellenére ez nemcsak a féktelen költekezés kormánya, történtek költségcsökkentő, racionalizáló lépések is, ilyen például a Pentagon-t ésszerűbb beszerzésre kötelező törvény. Ezek hatása azonban a válság és a nagyléptékű tervek mellett egyelőre árnyékban maradt.

A Pénzügyi Szektor megregulázása folyamatosan napirenden volt az első évben. Született is néhány részeredmény, például a sokkal tisztességesebb hitelkártya szabályozás, vagy a szövetségi szinten is szigorúbb ellenőrzése a csalásoknak, elsősorban a jelzéloghitelezés területén. Mégis az az érzése az embernek, hogy Obama szavazói bázisának a kedvében járva, és kevésbé a valós megoldásra fókuszálva teszi ezt. Szinte rendszeressé váltak a populista ízű kirohanások a nagy bankok és befektetési bankok ellen, főleg azok bónuszai kapcsán. Mentségére legyen mondva, hogy az irígységre játszó, és „blame game” kártyát szinte minden vezető előhúzza, említsük például Nicholas Sarkozy-t. Mindenesetre Obama lépéseket tett a hasznosabb területeken is, így a felügyeletek megerősítése, és ami eddig még nem történt meg a világtörténelemben soha, nemzetközi szintű tételéhez. Ebben egyébként Obama csak követő, hiszen a javaslatok éllovasa az angol miniszterelnök, Gordon Brown.

Egyenlő esélyek

Az Obama kabinet minden idők legszínesebbje. Nem elég, hogy maga az Elnök is csak félig fehér, és a felesége magában hordozza az Afrikából Amerikába hurcolt Afro Amerikaiak génjeit, a kormányzat legfelső szintje mindenféle származású vezetővel van tele. Van, akinek a szülei Kínából (Steven Chu – Energiaügy, nem mellesleg fizikai Nobel-díjas, illetve Gary locke - Kereskedelem), van, akinek Mexikóból  és Nicaraguából (Hilda Solis – Munkaügy), Japánból (Eric Shinseki), vagy éppen a nagyszülők Magyarországról (Peter Orszag – Költségvetés), hogy csak néhányat említsünk. Emellett több a nő: Hillary Clinton, Sebelius, Napolitano, vagy az ENSZ nagykövet Susan Rice. A legelső Afro-Amerikai főügyész, első Afro-Amerikai NASA vezér is ehhez a kabinethez köthető. Szintén Obama-hoz kötődik az első spanyolajkú és egyben harmadik nő a Legfelsőbb Bíróságban, Sonia Sotomayor.

Igaz, a rasszizmussal legalább három évtizede nincs már probléma, így a Bush-éra is olyan meghatározó embereket emelt be (és vissza) a legfelsőbb körökbe mint Condoleeza Rice, vagy a már korábban, többek között éppen idősebb Bush elnöksége alatt is nagy karriert befutó Colin Powell.

Kinevezéseket ugyanakkor néhány mellényúlás is tarkította. Egyrészt ott volt Daschle és Geithner ügye, az elmaradt, illetve be nem vallott adótartozásokkal kapcsolatba, Daschle emiatt az egészségügyi tárcát el is veszítette. A Kereskedelmi bársonyszékbe pedig először Richardson nem tudott beülni, igaz ő a kinevezésig sem jutott a New Mexicoban (saját maga által kormányzott államban) kirobbanni készülő botrány miatt. A rossz nyelvek szerint a Clinton házaspár húzta ki alóla a szőnyeget, amiért a kampányban az oldalukról átállt Obama-hoz. Richardson kiesésével egyébként egyedül a spanyolajkú vonal nem került be a legfelső vezetésbe.

Obama a Szociális politika terén sem feledte el közösségi munkás előéletét, és számos intézkedéssel próbált egy szociálisan érzékenyebb, egyenlőbb, és persze drágább államot felépíteni.

A meleg közösség azon egyetlen kisebbség volt Amerikában, amelynek tagjai között nem nőtt, hanem csökkent a Demokrata elnökjelölt támogatottsága 2004-hez képest Obama megválasztásakor. Obama nem is lépett előre jelentőset ezen a területen, inkább csak kisebb, gesztusértékű megnyilvánulásokra futotta tőle. Ilyen volt például a Mathew Shepard törvény, amely a korábban csak faji, vallási csoportok ellen irányuló bűncselekményeket kiterjeszti  a szexuális irányultság ellen elkövetett esetekre is.

A Lily Ledbetter – törvény az azonos képességekért és munkáért, azonos fizetést ír elő, nemre, korra és származásra való tekintet nélkül. Obama kiterjesztette a gyerekeknek szóló egészségvédelmi programot, továbbá magasabb adót kívánt kivetni a cigarettára, a befolyó összeg egészségügyre  való fordítása érdekében.

A válság idején a jelzálogot nehezen fizetők számára nyújt némi segítséget a Helping Families Save Their Homes törvény.

Tipikusan a liberális álláspontot képviselte akkor is, amikor az őssejt kutatás állami finanszírozásának tiltását oldotta fel,  vagy hogy ismét támogat olyan szervezeteket, amelyek a terhesség megszakításról adnak tájékoztatást, ehhez finanszírozást adnak.

Egészségügy

Bár a gazdaság kínlódik, Amerika háborút vív sok ezer kilométerre, és a globális felmelegedésre nincs válasz, a legnagyobb vitákat mégis az egészségügyi rendszer átalakítása okozta. Ezzel már Clinton is megpróbálkozott 1993-ban, de nem tudta átvinni az elképzeléseit. Az egészségügyi rendszer jelenleg drága, és közel 50 millió embernek nincs biztosítása. Bár közülük sokan önként nem kérnek ernyőt a fejük fölé, így is tízmilliós nagyságrendű azok száma, akik ezt egészen egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Ha őket komoly betegség döntené le a lábukról, az teljes anyagi csődöt jelentene. A reform célja az lenne, hogy egyszerre csökkentsenek költségeket, de tegyék elérhetővé az ellátást a szegényebb rétegek számára is. Nyilvánvaló, hogy ez a két cél nehezen összefésülhető, és számos gazdasági érdeket is sérthet, a deficit növelésének félelméről nem is beszélve. Obama, tanulván Clinton hibájából, nem akarta az akaratát ráerőltetni a törvényhozásra, hagyta, hogy a részletekkel ők maguk bíbelődjenek. A nyár folyamán a Republikánusok kemény ellenkampányt indítottak a reform ellen, és ezzel nem is keveset értek el. A reform támogatottsága csökkent, ezen keresztül Obama támogatottsága is, a képviselőkre és szenátorokra pedig nyomást gyakoroltak, és a Demokrata többség ellenére nem alakult ki teljesen egységes elképzelés. Végül Obama mégis messzebbre jutott, mint az előző Demokrata Elnök, és a Képviselőház, illetve a Szenátus is elfogadta a saját verzióját. Ebben ugyan felpuhult Obama terve, de az elvi kérdésekben, talán a teljes állami garancia kivételével reális közelségbe került a törvény végleges, összefésült változatának elfogadása. A sors kegyetlen játéka, hogy nyáron elhunyt Edward Kennedy, Obama nagy támogatója a kampány során, az egykori Elnök testvére, és az egészségügyi reform régi élharcosa. A megürült helyére januárban választásokat írtak a Demokrata fellegvárnak számító Massachussetts államban, ahol t magát évtizedekig újraválasztották. Ezúttal azonban a Republikánusok nyertek, és így áttételesen éppen Ted Kennedy halála miatt vesztették el ún. szupertöbbségüket a Szenátusban, ami veszélyezteti a reform elfogadását. Az erőfeszítések és az ígéretek miatt súlyos vereség lenne Obama-nak, ha még egy felpuhult verzió sem kerülne elfogadásra idén, és a helyzete egyre nehezebbnek látszik.

Külpolitika

Obama külpolitikája határozott váltás az elődjével szemben. Bár a kritikusok jogosan hívják fel a figyelmet arra, hogy egy év után sincs megfogalmazott doktrína, az Elnök lépései önmagában elég sokat elárulnak. A beavatkozást néhol kifejezetten előnyösnek tekintett külpolitikát felváltotta az óvatosabb, diplomáciára és kompromisszumkeresésre hagyatkozó stratégia. Obama és Clinton valószínűleg átlátja azt, hogy a világ és benne az Egyesült Államok súlya ma már nem az, ami akár csak 5-10 éve volt.

Obama nagyon sokat is tett azért, hogy országa külpolitikai kapcsolatai és nemzetközi presztízse javuljanak. Sokat emlegetett statisztika, hogy ő volt az az Elnök, aki első évében a legtöbb utazást tette meg.  Az egyik legfontosabb során történt meg a nyitás az arab világ felé, amelyet a híres Kairói beszédben hangzott el. Kínai útja során sokak szerint szokatlanul barátságos hangnemet választott, és kevésbé kritizálta az ázsiai óriást például Tibet vagy az emberi jogok kapcsán. Ez a megközelítés pragmatikusnak mondható. Emberjogi szervezeteknek kevésbé tetszhet, de ma már Kína Amerika legfontosabb hitelezője és kereskedelmi partnere, itt a kompromisszumkeresés megint csak annak felismerése, hogy Amerika többé nem erőltetheti rá a véleményét másokra. Konkrét eredmény kevés született, és csak idővel fog kiderülni, hogy a kompromisszumkészség kifizetődő volt-e. Összességében Obama, Clinton és Biden, bárhová is ment, mindenhol a kölcsönös együttműködés politikáját hirdette meg. Nem csoda, hogy amíg Obama elfogadottsága csökkent otthon, külföldön szinte teljesen töretlen maradt, egyedül Izrael és talán Franciaország jelent kivételt.

Obama-kabinet ütemtervet állított fel az Irakból történő kivonulásra, és megkezdte annak végrehajtását. Ha sikerül betartani, akkor az négy hónappal lesz hosszabb a kampányban ígértnél, de egy néhány hónapos további késés sem változtatná meg a csapatkivonás eredményének megítélését. Sokkal fontosabb, hogy a helyszínen maradó szolgáltató és kiképző egységek valóban nem megszállókként viselkednek-e majd.

Az új Elnök nem hamarkodta el az Afganisztánba küldendő csapaterősítés kérdését. Ráadásul ebben látványosan ellentétbe került Biden-nel. Vannak akikben nem tudatosult a kampány alatt, hogy Obama folytatni szeretné az afgán (és tulajdonképpen pakisztáni) missziót, pedig ezt határozottan ígérte, és külön kitért rá többek között a 2008 júliusi Berlinben tartott beszédében is. Kritika érte Obama-t amiatt is, hogy háborúban álló Elnökként nem érdemelte meg a béke Nobel-díjat. Az állítás lényegével teljes mértékben egyetérthetünk, az indoklással kevésbé. Obama nem saját magának adta oda a díjat, a bizottság volt az, aki véleményem szerint hibát követett el. Nem Afganisztán miatt, hanem azért, mert Obama törekvései még nem jártak annyi eredménnyel, pláne kézzelfoghatókkal, amely indokolná az elismerés odaítélését. Az Elnök ugyan átvette a díjat, de hangsúlyozta, hogy nem gondolja, hogy a korábbi díjazottak mellett kellene szerepelnie a nevének. Ez elfogadható reakció, talán az sem lett volna túlzás, hogy megköszöni, de visszautasítja azt.

Az Amerika által ellenségesnek titulált országokkal enyhe közeledés történt, de lényegi áttörés nem. Az őrült módon államosításba fogó Chavez-zel Obama még kezet is fogott, enyhítette de nem oldotta fel a Kubával szemben fenntartott kereskedelmi és utazási korlátozásokat. Irán és Észak-Korea kapcsán nem történt semmilyen érdemleges változás, nekem egyébként határozott véleményem, hogy az utóbbi saját állampolgárai kivételével nem jelent veszélyt szinte senkire.

Szót kell még ejteni Guantanamo-ról, amelynek nagyobb a füstje mint a lángja. Obama első intézkedései között rendelte el annak bezárását, amely eggyé vált a jogtiprás és az embertelen kínzások fogalmával. A gyakorlati megvalósítás nem megy könnyen. Mivel az ott lévők többsége nem térhet vissza hazájába, vagy mégsem akarják szabadon engedni, elhelyezésük komoly jogi és technikai akadályokat hozott fel. Guantanamo-n még mindig vannak fogvatartottak, sőt van köztük olyan is, aki egy amerikai börtön helyett ott akar maradni (!), így a megoldás egyelőre csúszik és még nem teljeskörű. Guantanamo inkább szimbólum, mint elsődleges kérdés, így a bezárás, ami alapvetően jó lépés helyett mind Obama-nak, mind a kritikusoknak arra kellene koncentrálni, hogy a kínzások és az emberi jogokat alapvetően semmibe vevő gyakorlat ne folytatódjon. Az Elnök már második napján megtiltotta a kínzások folytatását általában véve is, kérdés itt is a gyakorlati megvalósítás.

Obama külpolitikája, nem kis részben tapasztalt segítői közreműködése által is, sikeresnek mondható. Ehhez pedig a szándékokon túl nem kellett igazán sokat tennie, önmagában a jelenléte elég volt ehhez. No nem azért, mert valami különleges aura lengené körül, hanem azért mert a váltás az ország élén magában hordozta a jobb kapcsolatokat. Ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak. Aki látványos eredményeket akar, az emlékezzen az iraki invázióra. Két hónap és az övék volt az ország. Az aztán igazán látványos volt. Utóbb most már látjuk, hogy mennyire is volt ez jó.

Környezetvédelem

Ezen területen fontos, de a vártnál egyelőre visszafogottabb lépések történtek. A nemzeti parkok hatékonyabb védelme érdekében megszületett a Land Management Act, szigorodott az autók kibocsátására vonatkozó szabályozás, és bár nem Obama környezetének az ötlete, de támogatásáról biztosította az igencsak sikeres amerikai roncsautó programot, az ún. Cash-for clunkers-t, ami elsősorban környezetvédelmi szempontokat tartott szem előtt. A gazdasági élénkítő csomag pedig 54 milliárdot irányzott elő kifejezetten környezetvédelmet szem előtt tartó, megújuló erőforrásokat előállító beruházásokra, illetve az elektromos hálózat felújítására.

Többször elhangzott, hogy 2050-re 80%-os emisszió csökkenést szeretne az üvegházhatású gázokból, de konkrét lépés kevés történt. A Szenátus által mind a mai napig nem került elfogadásra az American Clean Energy and Security Act, amely 2020-ra 17%-os csökkentést írna elő. Aggasztó pont, hogy nemzetközi téren az Egyesült Államok alig tett valamit a globális felmelegedés ellen. A szándék ugyan megvan, de a Bush-éra probléma létezéséről is szinte tudni nem akaró hozzáállása után, szintén nem törte össze magát igyekezetében. Koppenhága pedig nem tartozik Obama kedvenc városai közé, hiszen az olimpiai kudarc után, a klímakonferencia sem járt eredménnyel.

Transzparencia

Obama beiktatása előtt egy nyílt, a polgárokkal rendszeres kommunikációt megvalósító vezetést ígért. Ezt meg is tartotta, ugyanakkor a kezdeti lelkesedés valamelyest mára beleszürkült a hétköznapokba. A Fehér Ház Youtube csatornája tömve van videókkal, a recovery.gov beszámol a gazdasági élénkítő csomagról, és a szóvívő Gibbs vidáman mutatja be az iPhone-re fejlesztett alkalmazásukat.

Obama az első évben több town hall meeting-et (hmm..lakossági fórumot) tartott a gazdaság és az egészségügy kérdésében, bár ezek egyre ritkábbak. Korábban példátlan módon, első Elnökként Obama több népszerű TV show-ban is megjelent (Letterman, Leno), ám ezek inkább voltak népszerűség fenntartásra irányuló kísérletek, mint valós kommunikáció a választókkal.

Obama-t ugyanakkor több kevéssé hallható kritika érte, hogy a kevéssé kedvező információkat, illetve a másik oldalon állókat támogató médiát kifejezetten a háttérbe szorítja. Az előző alelnök kritizálta Obama-t, amiért visszatart számos korábbi feljegyzést sikeres CIA akciókról, amely kedvezőbb színben tüntetné fel a Bush kabinetet. Egyes kritikusok szerint az Elnök a jobboldali Fox csatornának ott tesz be, ahol csak tud. Ebből annyi egészen bizonyosan igaz, hogy amíg a jelenlegi adminisztráció kifelé a legjobb arcát igyekszik mutatni, nem mentes a háttérjátszmáktól.

Kifejezetten kínos volt, ahogyan Obama, a bázisának számító város, Chicago nyári olimpiai jelentkezését kezelte. Először nejét küldte, majd még is ment, ahol minden lobbizása ellenére a szeles város már az első fordulóban búcsúzni kényszerült.

Két végleges kudarc

Obama egyelőre két olyan területen vallott végleges kudarcot, ahol kommunikációja alapján messzire kellett volna jutnia. Az egyik a pártok közötti együttműködés és az árokbetemetés volt. Eddig példátlan módon három tárca vezetését és a legfontosabb nagyköveti posztot a politikai ellenfél Republikánusoknak adta. Meghagyta Robert Gates-et a Védelmi miniszteri poszton, aki ugyan nem egy pártkatona, de mégis a Bush vezetés második félidejét már eltöltötte itt. A Közlekedési bársonyszéket pedig Ray LaHood kapta, aki 14 évig (7 alkalommal megválasztva) képviselte Illionis egyik körzetét a Képviselőházban, tehát abból az államból, ahol Obama-t is megválasztották szenátornak 2004-ben. A Kereskedelmi tárcát Judd Gregg kapta volna, de ő az utolsó pillanatban visszalépett. Ráadásul Utah Republikánus kormányzóját, Jon Huntsman-t kínai nagykövetté nevezte ki (Huntsman élt Tajvan szigetén, és folyékonyan beszéli a Mandarin nyelvjárást), ami talán ma már a a legfontosabb nagyköveti poszt az egész világon.

A Republikánusok ennek ellenére már az első pillanattól kezdve határozottan támadták Obama-t, és egyre nagyobb erővel teszik ezt a mai napig is, főleg nyártól az egészségügyi reform miatt, sikerrel. El lehetne azon vitatkozni, hogy vajon árokásók és megegyezésre képtelenek, vagy éppen úgymond átláttak a szitán és nem akartak Obama politikai eszközévé válni, de szerintem mindkét álláspontban van némi igazság. Akármi is az indok, Obama ezt a célját már biztosan nem fogja tudni teljesíteni.

A másik lezárultan eredménytelen terület a lobbistákhoz kapcsolódik. Itt Obama kifejezetten megszegte választási ígéreteit, és nem igazán okolhat külső hatást emiatt.  Még Elnöksége legelején is azt hirdette, hogy csak az lehet az adminisztráció tagja, aki az előtte lévő két évben nem volt hivatalos lobbista valamilyen ügyben. Bár néhány esetben még ezt a vállalását is megszegte, de maga a korlát is csak menekülőút volt, hogy számos nem is olyan régen még lobbiérdekeket szolgáló szakembert vehessen fel. Azok száma, akik az elmúlt 5 évben ilyen pozíciót töltöttek be, a teljes adminisztráción belül eléri az ötven főt, ami még akkor is nagyon sok, ha tudjuk, hogy ezer fő feletti a kinevezések száma. Obama vélhetően a hatékonyság oldalán rombolta a saját szavahihetőségét.

Egyik terület sem számít nagyon fontosnak abból a szempontból, hogy egy Elnök eredményes legyen. Az Egyesült Államok évtizedek óta sikeres ország úgy, hogy a két nagy párt acsarkodik egymással és a lobbierők az ország vezetésére is ráhatással vannak, sőt néha posztokat is betöltenek. Ugyanakkor mégis úgy érzi az ember, hogy egy lehetőség itt és most beváltatlan maradt.

Számokban

Mindez persze csak összefoglaló. Azt, hogy Obama és stábja mennyi mindennel foglalkozik, arra a legjobb rálátást valószínűleg az Obameter mutatja, amely az Elnök összes ígéretét és annak sorsát számon tartja. Az első év után Obama több mint 500 ígéretéből csupán 2 esetben nem történt semmilyen lépés. A többi esetben 91 olyan van, ami beváltott ígéret. Ez időarányosan is elmarad a szükségestől, pláne ha azt vesszük, hogy az első év, kongresszusi hátországgal termékeny szokott lenni, ugyanakkor nem nevezhető kevésnek. Van továbbá 33 olyan ígéret, ahol kompromisszum született, nem tekinthető maradéktalanul beváltottnak, de kudarcnak sem. A kifejezetten megszegett ígéretek száma 15. Az ígéretek nagy része mégis az elakadt megvalósítás, vagy a folyamatban lévő kategóriában van, szám szerint 87 és 275. Obama még csak most ért a munka dandárjához. Az Obameter összegzi a legfontosabb 25 választási ígéretet is, ez talán még jobban jellemzi, hogy a mostani vezetés mire jutott. Az eredmény jellemző: mindenhol komoly lépések történtek, de végleges eredmény egyelőre kevés. A 25 vállalásból mindössze kettő teljesült maradéktalanul, van egy megszegett (a fent már említett lobbistákról), néhány kompromisszum, de szinte minden más „folyamatban lévő” kategória. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: nem lesz ez túl sok?

Nem arról van szó, hogy Obama és a stábja nem bírná a terhelést. Persze időnként a sajtóban megjegyzik, hogy Barack kobakján egyre több az ősz hajszál (48 évesen ez nem csoda), és mennyire vékony, a valóságban Obama továbbra is energikusan dolgozik, és nem mutatja az elfáradás jeleit. A jelenlegi csapat olyan mennyiségű friss ötlettel és változtatási szándékkal jött a Fehér Házba, hogy talán kétszer ennyit is bírnának.

A helyzet azonban az, hogy egy demokráciában úgy lehet csak eredményeket elérni, hogy együttműködünk és széles bázis érdekében cselekszünk (ezt egy bizonyos Ferencnek is elmondhatta volna valaki annak idején). Amerikában rengeteg a társadalmi szervezet, céges és egyéb lobbierő, és természetesen ott van a Ház és a Szenátus, akik támogatása nélkül vajmi keveset lehet elérni. Ők nem akadályozgató hivatalnokok jobbára, hanem a társadalmi vagy gazdasági akarat képviselői, a véleményük fontos. Az Elnököknek nincs könnyű dolga. A Kongresszus többnyire arctalan massza, persze látjuk Pelosi-t, Reid-et, stb., de ha kell jön helyettük egy új arc, és a felületes szemlélő már nem tudja ki a beazonosítható felelős egy-egy területért. Ezért az Elnököt terheli a média figyelme minden döntésért, vagy át nem vitt javaslatért. Ez a helyzet most az Egészségügyben is.

Obama-nak fogyóban van a politikai tőkéje. Túl sok mindent szeretne, túl sok helyre fekteti be azt, és elaprózza erőit. Pedig politikai tőkéből a legelején nagyon is sok volt, és még ma sincs kevés. Támogatott a választáson, többség a Szenátusban és a Képviselőházban, pártbeli ellenlábasait és nagy embereket maga mellé vette és így kivette a fegyvert a kezükből. Kampánybeli ellenfelek közül: Clinton, Biden, Richardson is kapott pozíciót, igaz ez utóbbi, ahogy fent is írtam végül lemaradt róla. Edwards csak azért nem kapott semmit, mert a házasságon kívüli afférja végleg leradírozta őt a politikai térképről, és egy ilyen populista ember jobb is, ha távol tartja magát minden felelős pozíciótól. Szintén több kormányzó is kapott szerepet: Napolitano, Sebelius, Vilsack (aki 2007-ig volt hivatalban), Locke (aki 2005-ig). A szenátorok között említhetjük Salazar-t, magát Biden-t és Clinton-t, Tom Daschle csak a lemondás miatt nem. Természetesen nem feledkezhetünk meg a legendásan hmm..határozott Rahm-ról, a kabinetfőnökről, aki a Képviselőházban volt jelen.

Támogatottság

Az Elnöknek a nép körében is fogyóban van a támogatottsága. Erről cikkeznek a legtöbben, pedig éppen ez az, amit előre lehetett sejteni, mert az Elnökök nagyon hasonló utat járnak be.

Obama egy év alatt elvesztette azok negyedét, akik támogatták munkáját, és több mint megduplázódott azok száma, akik ellenzik azt. A folyamat mégsem meglepő. Ahogy a fenti linken is olvasható, amit a beiktatás másnapján írtam, minden Elnök hasonló utat jár be, és általában már a második évben beesnek 50%-os elfogadottság alá. A statisztikai hibahatáron belül Obama-val ez már megtörtént, egyébként 50% környékén van. Ez az év valószínűleg további csökkenést vetít előre. A Fordulópont a második-harmadik negyedév során jöhet el, ha eljön, és valahol 40-45% között a legvalószínűbb. Ha ezt a szintet nem tudja megtartani Obama, akkor valószínű az egyciklusos elnökség. Azt, hogy már az 50% is komoly gondokat jól jelzi a kormányzóválasztás New Jersey-ben, de még inkább a már említett szenátori választás Massachussetts-ben. Talán felmerülhet az, hogy a nehéz gazdasági helyzet miatt sokan türelmetlenek Obama-val szemben. A felmérések nem ezt mutatják. A választók 63%-a szerint még soha ennyi kihívással nem szembesült Elnök. Ez valószínűleg Roosevelt után is két vagy három esetben költői túlzás.

Véleményem szerint két fő forgatókönyv áll Obama előtt. Carter vagy Reagan. Mindkettő nehéz helyzetben vette át a stafétabotot, és mindkettőt népszerű, de sokak által nem eléggé tapasztalt vezetőként ítélték meg az elején. Carter annak idején még népszerűbb is volt mint Obama az első hónapban. Mindhárman bejárták a 65% vagy afeletti zónát a támogatottságban (a népszerűség és a támogatottság két külön fogalom), és első évükben legalább 51%-ig estek. Végül Reagan első ciklusát 60% felett, Carter bőven 40% alatt fejezte be. Reagan-t nagy többséggel újraválasztották, Carter-t nem, éppen Reagan ellen bukott. Reagan gazdasági elképzelései és időzítése működött, Carter-é nem. Hogy Obama-val mi lesz azt most még nem tudni, de az ábrán tisztán látszik a megdöbbentően erős korreláció (nem tartozik szorosan ide, de az is félelmetes, hogy Clinton és Reagan grafikonja az első 8 hónap kivételével mennyire hasonlít egymásra. Carter és Reagan ábrája a második év végén kezdett el élesen egymás ellen menni.

Jó Elnök vagy nem?

Amikor megkérdezték, hogyan értékeli az első évét, Obama B+-t adott magának. Kommunikációs tanácsadói figyelmeztethették volna, hogy erre a kérdésre nincs jó válasz, ha történetesen saját magát kell értékelnie az embernek. Ha erős jegyet ad magának, azzal öntelt, ha gyengét azzal bizonytalan jelzőt aggat magára óhatatlanul. Lehet-e ennyi idő alatt értékelni? Mivel az Obama adminisztráció hivatali idejének negyedét, igaz talán legfontosabb időszakát töltötte ki a következő választásig, fürdik a félkész eredményekben. Ha mindenképpen osztályzatot kellene adni, azt mondanám, hogy 3/4, ami a B- vagy C+ jegynek felel meg, viszont ha nem történik több területen előrelépés, akkor az négy év után 2-es vagy 3-as, azaz D vagy C érdemjegy.

Állóháború és kőkemény kézitusákkal tarkított menet következik. Valójában éppen most jön a legizgalmasabb rész.